2013-12-23
Nagy László honvédfelszerelés-magángyűjtő
A sötét keddi nap - 1. rész.
1944. november 28-án a reggeli órákra a Vörös hadsereg Cvetkov vezérőrnagy parancsnoksága alá tartózó 41. gárda-lövészhadosztálya megközelítette Bátaszéket. A malom felső szintjén megfigyelő szolgálatot ellátó SS katonák távcsővel észlelték az ellenséget, aminek hatására a német és magyar katonák körében nagy káosz alakult ki településünkön.

A Bátaszéktől délre nagy nehezen, a lakosság bevonásával kiépített védelmi rendszert (lövészárkokat) észlelte az ellenség, így érthető, hogy nem ebből az irányból támadtak. A délről várt ellenség nyugati irányból, megkerülve az Orbán hegyet a második völgyön át a Zentai út felől közelítette meg városunkat. Orbán hegyen, nem messze az Orbán kápolnától felállított aknavetővel becélozták, és habozás valamint célzás nélkül kilőttek 8-10 gránátot a településre. Válaszként a mozi térnél felállított német 88mm-es légvédelmi ágyú kezelőszemélyzete se tétlenkedett, az ágyú csövét az Orbán hegy felé irányították, és egy lövést adtak le vele. Ezután teherautó segítségével az ágyú és a kezelőszemélyzet Szekszárd felé elhagyta városunkat.

Fénykép az akkor még álló és működő bátaszéki malomról

Szovjet katonák aknavetővel

Német 88mm-es légvédelmi ágyú

A szovjetek által kilőtt gránátok a Deák, Őz, Köves utcába valamint a Bajai útra csapódtak be. A belövések a szovjet hadsereg jó bevált módszere volt, így akarták kiüldözni az itt maradt ellenséges katonákat. Féltek egy nagyobb és ismeretlen településre bevonulni. Természetesen főleg a civil lakosságot sújtották legjobban a becsapódó gránátok, így aki csak tehette, pincében húzta meg magát ezen a reggelen.

A Bátaszéken és annak környékén állomásozó 31. önkéntes páncélgránátos Florian Geyern SS alakulathoz tartozó 134/II. zászlóalj felszerelése hasonló módon, mint a többi SS alakulaté főleg zsákmányolt volt. A rohamsisak, derékszíj és a halotti azonosító, azaz a dögcédula kivételével szinte csak zsákmányolt felszereléssel és fegyverekkel rendelkeztek. Azt kapták, ami volt, ez érthető, ha a háború végi állapotot vesszük figyelembe. Gyakran kerül elő Bátaszéken és annak környékén belga, francia, szlovák, olasz, jugoszláv és román, sőt oroszoktól zsákmányolt angol és USA hadianyag is.

Szemtanúk szerint pár nappal az ideérkező frontvonal előtt, a templom kertben, a mostani romkert helyén egy német, Mohács felől visszavonult és sérült Párduc (PZ 5) harckocsi állt. A fiatal legénység gyors javítást végzett a páncéloson, lánctalpszemet cseréltek ki. Javítás után azonnal tovább álltak, mivel felső utasításra felrendelték őket a főváros védelmére. A sérült láncszemet az apátság feltárása során megtalálták.

Panzer V. (Párduc) tank

November 26-án a német 133/5 légvédelmi gépágyús üteg is Bátaszéken tartózkodott. 20mm-es kaliberű gépágyújuk egy Ford teherautóra volt erősítve. Az erősen ittas állapotban lévő 4 fős legénység számlájára írható aznap a szovjet Policarpov-2es felderítő repülőgép lelövése. Valószínűleg ők még ezen a napon, de legkésőbb másnap továbbálltak Szekszárd felé.

Az alsónyéki szőlőhegyre telepített, magyar (eredetileg francia) 40 mm-es légvédelmi Bofors gépágyú és annak kezelőszemélyzetének visszavonulásáról semmi információt nem találtam eddig. Egy magyar őrezred, egy ágyús üteg (valószínű a német 88 mm-es légvédelmi ágyú) valamint két debreceni csendőrzászlóalj az utolsó pillanatban, november 28-án reggel vonult vissza Szekszárd irányába. Bátaszék és Alsónyék között, nem messze a vasúti átjárótól telepített német, egyesek szerint magyar nagy kaliberű légvédelmi ágyút már október végére elszállították a Gemenci erdő, illetve a frontvonal védelmére. A frontvonal előtt tartózkodó, lemaradt, csellengő német és magyar katonák igyekeztek mindig időben tovább állni a veszélyes területről. Baja felől visszavonult magyar 16. határvadász alakulatban szolgáló katonák nagy része is időben elhagyta Bátaszéket és Szekszárdtól délre az Őcsény elágazásnál, keveredtek tűzharcba az ellenséggel. Itt 6-8 magyar katona halt hősi halált. November 28-án reggel gyakorlatilag néhány elszánt magyar katona kivételével már csak a szándékosan itt maradt főleg SS utóvédek voltak jelen Bátaszéken. Az itt maradt Magyar Királyi Honvédség katonái között vélhetően volt egy haditudósító is. Ő rá, erre az érdekes személyiségre, akit a bajtársai is csak kukkerosnak hívtak, még visszatérek a későbbiekben.

 Az itt tartózkodó, gyalogságnál szolgáló Vitéz Kemény Simon nyugállományú főhadnagy, november 27-én közel 70 katonáját engedte el, ők a frontvonal közelsége miatt az utolsóként induló vonattal távoztak Dombóvár felé. El lehet képzelni mekkora pusztítás lett volna, ha a fent említett nehéz fegyverek, megfelelő katonai létszámmal itt vannak még november 28-án.

Bofors (40mm-es kaliberű) légvédelmi gépágyú

A becsapódó gránátok miatt elhunyt:

Szabó Valér (13)
Bárd Károly Lajos (13)
Szigmund István (72)
Pál János (73) bátaszéki lakos
Dinka Mihály (23) hadapród őrmester (102-es páncélvonat század)
62 évesen Péter Jánosné (született Benkő Ida), alsónyéki lakos

Bátaszéken begyűjtött, szovjet aknavetőgránáthoz tartozó, és a robbanás pillanatában lerepülő, leszakadó stabilizátor szárnyak.

Cobor Ilona (Nagymamám anyai ágról) 12 évesen élte meg a 28-án kedden reggel történt eseményeket.

„Őz utca 40-es számban laktunk. Ezen a reggelen már korán fent volt a család. Úgy döntöttem, hogy olvasni fogok. Sötét volt még, így gyertyát gyújtottam. Egyáltalán nem zavartak az egyre hangosabban süvítő gránátok. Még túl fiatal voltam, hogy felfogjam a veszélyt.
„Mit nekem háború! Csak nem fogok ezen a szép reggelen sötétben lenni!”
Édesapám, Cobor Georg mivel katonaviselt ember volt - az I. világháborúban a haditengerészetnél szolgált - így hozzá volt szokva az ilyen a hangokhoz.

Dédöregapám, Cobor Georg 1916-ban matrózruhában.

Csak édesanyám volt egyre jobban ideges, utólag ez érthető is volt. Lehet, hogy a szovjet katonák távcsővel észlelték a gyertyafényt, nem is haboztak kilőni egy gránátot. Szerencsére rosszul céloztak. Nyugodtan olvastam a konyhában, amikor, úgy fél 7 körül, az egyik egyre hangosabban süvítő gránát tőlem mindössze 10-15 méterre csapódott be a disznóól mellé. Sosem felejtem el édesapám következő mondatát.
„Na, most megyünk le a pincébe.”
Szomszédok is átjöttek hozzánk, így elég szűken voltunk az amúgy is kicsi, szűk pince lépcsőjénél. Lejjebb ugyanis nem tudtunk menni, mert jó fél méteres víz volt a pincénkben.

Egy örökkévalóság volt a lent töltött idő. Próbáltunk csendben maradni, de beleejtettem a vízbe a párnámat és hangosan csobogott ki belőle a víz. Szomszédunk azon gondolkodott, hogyan köszöntse az orosz katonákat, mert tudott oroszul. Az I. világháborúban orosz hadifogságban volt. Fejébe vette, elébük megy. Csak nagy nehezen tudták szüleim lebeszélni erről az őrültségről. Egy idő után, egy orosz katona nyitotta fel a pince ajtaját. Hosszú kabátban (köpenyben) volt. Lenézett és lekiabált: „Németke van?”
„Nincs” - hangzott a válasz.
Ezzel megfordult és elment.
Kis idő után előmerészkedtünk a pincéből. Miután az orosz katona elment, bezárta maga után a kapunkat és a kulcsot is elvitte, amely sosem lett meg.
Úgy délfelé járhatott az idő, amikor édesapám ezt mondta: „Gyere, megnézzük milyen pusztítást végeztek ezek az idióták.”
A Kossuth utcán mentünk végig, amikor is a Bajai elágazáshoz érve 3-4 katonát vettünk észre a földön, így hazaindultunk. (Az itt történt eseményre még visszatérek).

1944. március 19-én jöttek be a németek. Bátaszék úgymond elfoglalása abból állt, hogy megállt egy teherautó a postán, kiszállt belőle egy tiszt, berohant a postára és lefoglalta a telefont.

Eredetileg 20 német katonát kellett volna elszállásolnunk, egy német tiszt krétával egy 20-ast írt fel a kapunkra, amit vizes ronggyal le is törölt édesapám a tiszt távozása után. Kétszer jöttek vissza a kapuhoz a német katonák, majd mivel nem találták a kapun a számot így a szomszédos épületekben lettek elszállásolva.

Édesapám mivel sváb volt, így 1944. november végén megkapta a SAS (SS) behívóparancsot (amit azonnal el is égetett), és úgy döntött, hogy örültség lenne bevonulnia. Ekkor már hallottuk a távolból a lövéseket. Nagyszüleim bújtatták szénakazalban, padláson. Féltünk, hogy eljönnek érte és elviszik, de szerencsére ez nem történt meg. Karácsony táján levágtuk az egyik mangalica disznónkat és a zsírjában egy féltenyérnyi nagyságú repeszt találtunk. Vastag zsírja felfogta a repeszt. A frontvonal elhaladása után viszonylag csend volt már a településen. Egyedül a vasútállomást bombázták német repülőgépek, de azt sem minden nap. Emlékszem, 1945 tavaszán (március 20-a körül) rengeteg orosz katona állomásozott rövid ideig Bátaszéken. Mint utólag kiderült, ekkor indult egy nagyobb támadás Székesfehérvár irányába.”

Német katonák a bátaszéki vasútállomásnál 1944-ben
(A fénykép Németországban, egy akkor itt állomásozó SS katona családjának a tulajdonában található)

A Szovjet hadsereg előőrsei reggel 7-8 óra között kezdtek beszivárogni a Zentai út felől városunkba.

A gyalogosan és lovas szekéren, rongyokban, piszkosan, tetvesen megjelent „katonák” első dolga az volt, hogy kifosszák a még akkor álló és működő malomban dolgozó pékeket. Nem ismerték a hadifogság fogalmát így sajnos nem is ejtettek hadifoglyokat. Bátaszéktől délre a Tivoli csárdánál elkaptak, és azonnal kivégeztek 4 fiatal leventét.

Az itt elhunyt Leventék név szerint:

Berta József. (19)
Lévai Ede. (20)
Szabó Jenő (20)
Valamint egy eddig ismeretlen személyazonosságú Levente.

Mivel a 3 ismert Levente bátai lakos volt, így tévedésből Bátán jegyezték fel az eseményt. Szüleik fájó szívvel, talicskával és lovas kocsival vitték őket vissza Bátára és ott is temették el őket. Megjegyzem, ha vasutas vagy tűzoltóruhában lettek volna a fiatalok, akkor is lelőtték volna őket. Nem tudtak és nem is akartak különbséget tenni az egyenruhák között.

Felderítés hiányában nem kis meglepetés várta a bevonuló szovjet katonákat. Tervük, hogy a becsapódó gránátok miatt az itt maradt ellenséges katonák kivonulnak a településünkről, nem vált be. Az itt maradt maroknyi, nehéz fegyverzettel nem rendelkező, fiatal, huszonéves katonákból álló német 134/II. SS lovas utóvéd alakulat, valamint a kisebb létszámmal jelenlévő, visszavonulás során lemaradt vegyes alakulatokban szolgáló csellengő honvédek, ha átmenetileg is, de felvették az ellenséggel a harcot.

Visszaemlékezés szerint:

„Egy szovjet főtiszt (pár társával együtt) nem sokáig jutott a malomtól. Percekkel előbb szerzett (lopott) kenyérrel a kezében esett össze a templom kanyarban.

A Szentháromság szobortól nem messze, az erdészház udvarában állt egy fából készített, kb 8 méter magas megfigyelő torony, így könnyű célpont volt a malom felől érkező ellenség. Az éppen fent tartózkodó SS katona nem habozott és azonnal lőtt puskájával. Azt, hogy ki találta el végzetesen a szovjet hadnagyot (?), azt nem lehet megmondani, hiszen ekkor már az iskola felől is záporoztak a puskagolyók.”

Korabeli fénykép a templom előtti területről.

Visszaemlékezések szerint egy másik német SS katona, (hiába mondták neki, hogy maradjon, elbújtatják) a Széchenyi utca egyik házából rohant ki puskával a kezében és az általános iskola ebédlője előtti árokban, hason fekve várta a közeledőket. Nem is kellett sokat várnia, több lövést adott le ő is. Nem messze tőle, de az út másik oldalán fekvő bajtársa is lövéseket adott le. Mindhárom SS katona hősi halált halt.

Pár perc leforgása alatt a templom kanyar és az általános iskola között számos német (SS) és szovjet katona halt hősi halált.

A reggeli órák lövöldözéseinél kapott találatokat templomunk süvegje is, talán egy fent lévő géppuskafészek vagy egy mesterlövész miatt, bár erre bizonyítékot nem találtam.

Átlőtt lemez darab a bátaszéki templom süvegéből

A 12, 7mm-es kaliberű lövedéket egy szovjet, vagy amerikai nehézpuskából adták le. A szovjet hadsereg sok amerikai hadi anyagot kapott a Lend Lease (kölcsön program) keretében. A megmaradt hadianyagot a háború után elfelejtették visszaadni.

A templomkanyartól alig 150 méterre, Egle Károly szüleinél elszállásolt német tiszt is meghallotta a közeli puskalövéseket. Ö jobbnak látta, és ez érthető is, ha menekülőre fogja a dolgot. Erre a szerencsésen végződő, és nem minden napi eseményre szinte minden idősebb Bátaszéken lakó hallott, természetesen először az egyre fogyatkozó szemtanúkat kerestem meg

Az azóta már elhunyt Egle Károly visszaemlékezése:

„Egy német tábori csendőr őrmester volt nálunk elszállásolva.
(Mivel nem hinném, hogy több német tábori csendőr őrmester lett volna Bátaszéken, így valószínű ő volt, aki felrohant a templomtoronyba, hogy megakadályozza a harangozást az angol pilóta temetésekor. Az eseményről bővebben olvashattok: Tűz a bombázón című történetnél.)

Segítőkész volt, szüretnél és disznóvágásnál is segített. Oldalkocsis (BMW vagy Zündapp) motorja a házunk előtt, egy fa alatt állt. Többször is beindította minden nap, hogy ha sürgősen menni kell, nehogy cserbenhagyja. Senki nem nyúlhatott a motorjához, nem mintha bárki meg is tudta volna akár közelíteni is. Mellé volt kötve az igazi fenevad német juhász kutyája, aki csak a gazdájának engedelmeskedett.

Emlékszem a november 28-án reggel történtekre. Reggel korán volt, amikor meghallotta a közeli puskalövéseket. Nem minden szót értettem, de az biztos, hogy káromkodott. Magára kapta gyorsan a ruháját és gyorsan elkezdte összeszedni a felszerelését. A tiszt még mondott pár mondatot, majd kirohant a házból. Elindította motorját, ráült és elindult Szekszárd felé. Alig tett meg néhány métert, amikor eszébe jutott kikötözött kutyája. Megsajnálta, gondolom nem akarta, hogy a szovjetek lelőjék. Ezért elővette pisztolyát, és pár lövésből ellőtte a kutya nyakörvét a fa törzsénél. A kutya utána futott, beugrott az oldalkocsiba, majd nagy sebességgel Szekszárd felé távoztak. Soha többet nem hallottunk róla. A nagy kapkodás miatt, ott maradt egy 50 literes olasz éthordó, egy máig működő német zseblámpa és egy sisak is.”

 

oldalkocsis BMW motor

Voltak, akik tárt karokkal, szinte zászlókat lóbálva várták a „felszabadító” katonákat. Egy helyi zsidó család is többek között az Erzsébet utcában. Később nekik is félre állt a szájuk, kezdésnek elvették a családfő ezüst zsebóráját majd az egész házat (beleértve az istállót is) kifosztották.

Forrás: Tolna megyei levéltár.

Nagymamám, Cobor Ilona visszaemlékezése.

Egle Károly közlése.

Kezdőlap | Kezdetek | Hírek | Rendezvények | Fotóalbum | Kapcsolat
2017 www.bataszek.net | Copyright © 2017 | Látogatók: 1261536