Beszélgetések - Kemény Lajos

2016 október 24.

Beszélgetéseinkkel kissé megcsúsztunk. Szeptember elején ültünk össze egy kis interjú-készítésre Kemény Lajos önkormányzati képviselő, volt iskolaigazgató úrral – azóta a tanévből is eltelt jócskán, sőt, aktualitásából egy cseppet vesztett – ugyanis óraadóként ismét dolgozik Tanár Úr az iskolában. Mindez azonban semmit nem von le a gondolatok értékéből, melyeket az alábbiakban ajánlunk Olvasóink szíves figyelmébe.

Ezt a tanévet már nem az iskolában, órarendek egyeztetésével, új kollégák bemutatásával kezdi, hanem otthonról figyelheti az utódokat. Milyen érzés ez a "szabadság"?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hidegen hagy a dolog. Mivel bejárok az iskolába ebédelni (addig bizonyosan, míg feleségem ott tanít, talán még azután is, hiszen ezt a kosztot ettem összesen 38 évig…), ott pedig össze-össze kerülök egy asztalhoz kollégákkal, felcsippentek egy-egy aktualitást. Így eljutnak hozzám az információk, nem olyan éles az elszakadás. A szabadság idejére pedig az elmúlt évek során elég sok restanciát halmoztam fel, amiket most szépen ütemezve le lehet faragni. December végéig pedig még szakértői tevékenységet is végzek.

 A szakértői, tanfelügyeleti rendszerben az az újszerű, hogy a 30 éve megszüntetett külső ellenőrzést állítja vissza – természetesen más formában.

Több évtizedes munkát tartalmazó tapasztalata alapján milyen lényegi pontokban lát változást az oktatás szervezésének területén? A bevezetett felügyeleti rendszer meghozza-e a tőle várt eredményeket?

Jómagam pont abban az évben lettem intézményvezető, amikor megszűnt a szakfelügyelet. Egészen 2013-ig a belső ellenőrzési rendszer jelentette a kontrollt a pedagógiai munka felett.  Az oktatási rendszer mostani problémái nem a külső ellenőrzés hiányára vezethetőek vissza, sőt a most bevezetett forma sem oldja meg azokat maradéktalanul, ennek ellenére úgy gondolom, hogy szükség van külső auditra. Szakértővé, tanfelügyelővé szakvizsgával, bizonyos szakmai tapasztalattal rendelkező pedagógusok válhatnak plusz képzések, vizsgák révén.
A pedagógusi besorolási rendszerben (gyakornok/pedagógus1/pedagógus2/mesterpedagógus vagy kutatópedagógus) kötelezően és önkéntes alapon lehet feljebb jutni. Az ellenőrzésnek van pedagógusi és intézményi szintje. Az intézményvezetőket 5 éves megbízásuk  4. évében ellenőrizzük. Arra a kérdésre, hogy tényleges eredményt hoz-e ez a struktúra, nehéz ilyen rövid idő tapasztalatára alapozva választ adni. Voltak feszültségeket kiváltó döntések, főleg a minősítés folyamatában, a korábbi kedvezmények (osztályfőnök, szakvezető, munkaközösség-vezető) megszűnéséből, a több évtizedes munkát végző tanárok 1-es kategóriába sorolásából, majd az utólag bevezetett korrekciókból. Idővel kiforrhatja magát a rendszer, és akkor lehet értékelni is, változtatni is.

Nehezebb-e, vagy könnyebb a mai pedagógusoknak, mint mikor Ön a pályára lépett? Milyen volt egy tanító, tanár motivációja 40 évvel ezelőtt, és milyen most?

Több tekintetben nehezebb a mai pedagógusi pályára lépőknek – de nem a külső ellenőrzés miatt. Annak idején nekem társadalmi szerződésem volt a Tolna Megyei Tanáccsal, mely egy ösztöndíjrendszer volt. Ebben az egyetemi, főiskolai hallgató vállalta, hogy a megye eldöntheti, hogy hol kezdje meg tanári pályáját. Így biztos lehetett a végzős egyetemista, hogy lesz munkája. A pályakezdésem idején hiány volt pedagógusokból. A munkahelyi biztonságérzet a mai világban rosszabb. Ha visszaemlékszem saját tanáraimra, nálamnál idősebb kollégáimra, ők sem tudtak rögtön a lakóhelyükön elhelyezkedni. Többnyire pusztai iskolákban kezdtek, majd a későbbiekben kerültek Bátaszékre. Mikor intézményvezető lettem, létszámhiány volt, képesítés nélkülieket is kellett alkalmazni az álláshelyekre, hogy be tudjuk azokat tölteni.

Rányomja-e ez a bizonytalanság a bélyegét az elhivatottságra? Tanárnak lenni talán több, mint más szakma, kifejezett hivatástudat szükségeltetne hozzá.

Nem könnyű erre sem válaszolni. Vannak tényszerű tendenciák. Ilyen például, hogy korábban nem voltak olyan markáns bérkülönbségek állami/pénzügyi középvezetők és pedagógusok között. A rendszerváltás után azonban szétnyílt az olló. Fogyott a tanulók száma, a reálszférában jobbak lettek  a bérek – ami kényszerű szegregációt jelentett. Bár nem szívesen mondom ki, mert mindenre van példa és ellenpélda is. Például nem feltétlenül kell „jó tanulónak” lenni ahhoz, hogy valaki később sikeres legyen. Az biztos, hogy egyre kevesebben mennek a pályára – például egyetemi ismerősöm mondta egy alkalommal : - ”küldjetek már gyereket fizika szakra” – mintha csak azon múlna, hogy én küldöm-e. A reál tárgyak iránti érdeklődés nagyon lecsökkent. Korábban például elindult nagy számban a kommunikációs, politológus képzés, nem megvizsgálva, hogy az országnak valóban szüksége van-e ilyen nagyszámú politológusra. Amikor körvonalazódott a diák számára, hogy nem tud elhelyezkedni, felvett még egy pedagógia szakot is, így lett mondjuk történelemtanár – de úgy, hogy nem annak készült! Ez a csalódás rányomhatja a bélyegét tanári munkájára.

A társadalmi változások is nehezítik a pedagógus dolgát: korábban nem volt arra példa, hogy egy családban csak a gyereknek a feladata 8 órára megjelenni munkahelyén, az iskolában. Ha otthon nem lát szülői példát, ellentmondások alakulnak ki benne, amit szintén a pedagógusnak kellene tudnia valahogyan kezelni.

Ezek szerint elmondható, hogy a struktúrabeli változások mellett az oktatott ifjúság is jelentős változáson esett át. Milyen konkrét folyamatokat lát a gyermekek hozzáállásának, viselkedésének változásában?

Sajnos a gyerekek kezelhetősége sokat romlott. Az én pályafutásom kezdetén a tudás érték volt! A társadalmi mobilitásnak volt az eszköze a tanulás. Előrelépést és a jobb anyagi helyzetet eredményezett, így kitörési lehetőség volt. Később ez nem volt egyértelmű következménye a tanulásnak. Óriási változáson mentünk keresztül az elmúlt 40 évben. Régen a család olyan volt, hogy a tanórák utáni felügyeletet el tudta látni. Nem haladt meg az iskolában töltött idő egy „kritikus időtartamot”, ami miatt terhessé válik a gyermekeknek az iskolában tartózkodás. Ma nincs lehetőség a választásra: a nagyszülők késői nyugdíjazása, a generációk különélése nem teszi lehetővé. Mindazonáltal régen könnyebb volt tanítani. Nehéz a mai világban együttműködőket nevelni!

A problémákra megoldásokat kell keresni. Olyan problémákra is, amelyeknek maga az iskola az okozója. A ’70-es években és korábban a gyerekek számára délutánonként – természetükből fakadóan megvolt a „mindennapos testnevelés”. Ma a gyerekek délutáni  iskolában tartása a mindennapos testnevelés miatt nem szerencsés. Lehet, hogy egyedi a véleményem, de úgy gondolom, hogy a mozgás nem csak sport, és nem biztos, hogy kizárólag szervezetten történhet. A mozgásra nevelésnek ott kellene kezdődnie, hogy a szomszéd utcában lakó gyereket nem autóval hozzák, vagy azzal viszik haza, hanem hagyják gyalogolni.

Mindezzel egyet tud érteni valószínűleg mindenki. De ahogy az oktatási rendszernek egyben nevelési színtérnek is kell lennie, a törvényhozók a XXI. század nagy problémájára, a virtuális világhoz való kötöttségre próbált – adott esetben rosszul kivitelezett – választ adni.

Természetesen tény, hogy a számítógépek, mobiltelefonok térhódítása a mozgáshiány egyik okozója. E tekintetben kellene előrelépni. Ez is csak döntés kérdése: valahol, valakinek ki kellene találnia – és nem intézményenként!- hogy valamilyen, életkortól függő korlátozást vezessenek be az iskolákban ezekre az eszközökre. Kritikus mértékű függőség van a gyermekekben – amit, ha nem is lényegi módon, de valamilyen csökkentést elérhet a tanári, és a vele egyetértő jótékony szülői „terror”.

A probléma gyökere a technikai újítások esetében az, hogy míg egy egységnyi hasznos dolgot hoz egy új találmány, eszköz, alkalmazás, addig 9 egység szemetet is hoz magával. A különbséget a gyerekek viszont még nem tudják felmérni! Így eredményezi a mozgáshiányt, a fantázia fejlődésének hiányát. Hiszen az OLVASÁSHOZ: az írott gondolat felfogásához óriási képzelőerő szükséges! Elképzelhetetlenül hatalmas fejlesztő hatása van tehát az olvasásnak. Jelen világunkban a kéretlen vizuális kommunikáció özönében élünk: mindenről megmondják, hogy képzeljük el!

Személyes élmény például, hogy én előbb olvastam az Egri Csillagokat, mint hogy a filmet láttam volna – és az amúgy nagy sikerű film, nekem személy szerint nem tetszett, pontosan amiatt, mert nem tudja a regény végtelen részletességét és élményét visszaadni.

Nézzük csak meg. Ennek a vizuális áradatnak óriási negatív transzfer hatása van. Megszokja a gyermek: mindent készen kapok: kiiktatja az önálló gondolkodást! Hiszen még egy film megnézése során is arra kell mennünk, amerre a rendező vezet minket, abból a szögből, megvilágításból kell néznünk, amiben megkapjuk.

A világgal való haladásnak természetesen megvan a maga szükségessége. Azt én is elismerem, hogy bizonyos olvasmányoknak túlhaladott a kötelezővé tétele – vagy legalábbis nem abban az életkorban, ahová jelenleg besorolják. Az olvasmányoknak a kedvből való olvasás igényét kellene létrehozniuk –  ennek van kifejezetten fejlesztő hatása.

Mindezek ellenére a mai korban sajnálatos módon nem látok remény arra, hogy a kommunikációban vívott csatát ezek a régi felületek - vizuális megjelenítés helyett olvasás, az elektronikai eszközök közbeiktatásával folytatott „beszélgetés” helyett élő, személyes kontaktus – nyerhessék meg a „harcot”.

E nehéz gondolatok után – bár reméljük. nem lesz haszontalan ezek közkinccsé tétele, hangyányi változást talán valaha, valahol hoz – térjünk vissza Igazgató Úr életpályájához. A korábbi és jelenlegi pedagógusok motivációjáról beszélgettünk már – mi volt az Ön indítéka?

Az én családom felvidéki parasztcsalád volt. Édesapám esetében szóba került a továbbtanulás. A tanítója javasolta, azonban egyetlen fiúként maradt a föld gazdája. Neki ez egy ki nem használt lehetőség maradt az életében. Szimpatikus volt a számára, hogy ilyen pályára készülök.  Ezen kívül én majd minden tanáromat szerettem. A követelményeknek igyekeztem minden esetben megfelelni – több-kevesebb sikerrel, de lelkiismeretesen.  1972-ben érettségiztem. Eredetileg főiskolára akartam menni, általános iskolai tanárnak, de a gimnáziumi matematika tanárom kapacitált az egyetem elvégzésére. Így kerültem - egy év katonaság után - a szegedi JATE-ra, matematika-fizika szakra. Dolgozni az akkori szekszárdi „505”-ösben kezdtem. Nagyon szerettem ott tanítani. Tanítványaim a mai értelemben vett szakmunkás tanulók voltak, valamint a végzettek közül sokakat levelező tagozaton készítettem az érettségire. Akkoriban, aki csak tudott, le is érettségizett – később a nyelvből való kötelező érettségi vetette vissza ezt az arányt. Érdekesség volt, hogy egyszerre voltam két osztályban is osztályfőnök, hiszen kéthetente gyakorlat volt, egyikhéten az asztalosok, másik héten a hegesztő-férfifodrász osztály „ofője” voltam.

Mindig is vissza szerettem volna jönni azonban Bátaszékre, ezt mutatja például, hogy a Szekszárdon felajánlott szolgálati lakást sem fogadtam el. „Ha hívnának, jönnék” címmel az akkori Népújság készített is három vidéki tanárral –közük velem is - riportot a témában.

 1982-ben aztán a gimnáziumi rendszer bővülése (fakultáció bevezetése) lehetővé  tette számomra, hogy lakóhelyemen dolgozzak.  ’85-ben hívtak az általános iskolába igazgató helyettesnek, azonban végzős osztályom lévén nem fogadtam el, s végül ez után kerültem 1986-ban intézményvezetői pozícióba az általános iskolában.

Ez a pozíció milyen plusz képességeket igényelt? Egy pedagógus esetében talán egyértelmű a válasz, mégis: melyik foglalkozás állt esetleg Önhöz közelebb, a tanári, vagy vezetői?

Sokat változott a 29 év alatt a feladat milyensége. Még a nevünk is számtalanszor változott, működtünk óvodai, több településnyi, művészeti tagintézményekkel, 2009-től egész mamutméretűvé válva. Azt le kell szögezni, hogy aki vezetői feladatot kap – főleg a közoktatásban – azt nem jutalmat, hanem FELADATOT kap. Saját példámon keresztül úgy vélem, nem nyugdíj előtt kell vezetői feladatot adni. Én 33 évesen lettem az. Fiatalon könnyebb elviselni a terhelést és megfelelni az elvárásoknak: a kollégák, szülők, gyermekek elvárásainak.

Az első 5 évben alig érezhettem azt, hogy van fenntartó. A pénz a megye felől érkezett. Akkor egy vezetőnek volt még lehetősége bérmaradványból adható jutalommal szakmai differenciálásra, motiválásra. 1991-től, ahogy önkormányzati fenntartású lett az intézmény, megváltozott a korábbi gyakorlat. A pedagógusi szakmai feladatok mellett a gazdálkodási feladatok is megnőttek. Sokszor órák hosszat, éjszakába nyúlóan sakkoztunk azzal, hogy mit, hogy lehet még megtakarítani úgy, hogy ne menjen a minőség rovására. Ez már nem volt olyan szép, és kellemes dolog…

Érdekes hozadéka még a vezetőségnek egyfajta „lelki szemetesláda” funkció. Nem szó szerint kell érteni, de mindenki nyilván a vezetőhöz fordul a problémájával, sérelmével, sokszor kellett így tűzoltó, konfliktusmegoldó szerepet betölteni – mi több egy vezető ugyebár nem tud érdeksérelem nélkül döntést hozni.

Magán jellegű témával zárva, arra lennénk még kíváncsiak, hogy  feleségével mindketten pedagógusok voltak. Ez mennyiben segítette, mennyiben volt hátrány a saját gyermekeik nevelésében? Tanár házaspároknak mire érdemes odafigyelniük, milyen taktikát érdemes betartani egy ilyen családban?

Természetesen egyik gyermekemet sem tanítottam, ezt kifejezetten elkerültem. A nevelés nem volt konfliktusmentes – még a szülők közt sem. Két fiú apjaként úgy gondoltam, hogy a gyermeknek adni kell kellő önállóságot, a vele járó felelősséggel.  Nem óvtam minden áron mindentől őket – ez által az anyai szívvel és féltéssel kerülve szembe. Sajnos azt persze nem tudtam elkerülni, hogy ha az apjuk igazgatóként egyfajta piedesztálra van állítva, feléjük ne legyen magasabb az elvárás. Ha önként kellett valamire jelentkezni – nekik kötelező volt az önként jelentkezés…

Ez év végével kedves felesége, Anikó néni is  a megérdemelt pihenését töltheti a munkával teli évek után. Mik a közös tervek, az unokázás, gazdálkodás mellett mivel fogják a fennmaradó időt kitölteni?

Volt lehetőségünk a nyári szünetben gyakorolni erre az élethelyzetre: három unokánk van, betegség, ovi, bölcsi bezárása idején adott volt a feladat. Eddig sem unatkoztam a szabadidőmben- és természetesen az önkormányzatiság megmaradt. Azt is tudom, ha lehet, még az eddiginél is több energiaráfordítással végezni. Foglalkoztam szőlővel, borral, abba is több időt, szakmaiságot tudok így, fektetni.

És hát: attól, hogy nyugdíjas vagyok, még matematika-fizika tanár maradok… Ha valaki megkeres, nem fogom visszautasítani a segítségkérést.

Zárszóként: meg tudná-e fogalmazni tanári ars poeticáját számunkra?

Gutta cavat lapidem - Az esőcsepp kivájja a követ. Sokszor elmondani, újra és újra, ha kell, más módszerrel.  De munka nélkül nem megy.

Kezdőlap | Kezdetek | Hírek | Rendezvények | Fotóalbum | Kapcsolat
2017 www.bataszek.net | Copyright © 2017 | Látogatók: 1313230