A tett napja - június 4.

2017 június 05.

A Lokálpatrióták Bátaszékért Egyesület szervezésében került sor tegnap reggel 9 órakor a bátaszéki trianoni emlékműnél a június 4-i rendezvényre.

A Himnusz eléneklését követően Bojás Eszter az "Ó szív nyugodj" című József Attila versnek Ágnes általi feldolgozását adta elő, majd  Csaba-Tóth Zsófia az alábbi gondolatokat osztotta meg a jelenlévő közönséggel:

"Tisztelt Egybegyűltek!

Nem véletlenül nem használom a „megemlékezők” kifejezést. Nem szomorúan, fejünket lehajtva búslakodni, nem csak emlékezni jövünk össze ma! 1920. június 4-e a mai napig velünk él, itt van mindennapjainkban! Hogyan is kéne hát viszonyulnunk e nemzeti alkalmunkhoz?

Vegyük sorra ünnepeinket/gyásznapjainkat.
Március 15-e mára talán letisztult, kevés szélsőséges kivételével már tiszteljük, őszintén ünnepeljük politikai kisajátítás és félremagyarázás nélkül. Számomra március 15-e az őszinte öröm napja.
Október 6-a üzenete, hogy nem vérünket kell cseppre méricskélni: a magyarság a lélekben lakozik.
Október 23-a a tűz, a láng: ez volt az utolsó igazán átütő erejű alkalom, amikor a magyar nép megrázta magát, és ellentmondani mert.
Az öröm, a lélek, a tűz után június 4-e a tett napja kell, hogy legyen. Tisza István sorai ma is aktuálisak: „A világtörténelem mérlegének serpenyőjébe dobattunk, és saját súlyunktól függ, hogy e serpenyő mily eredményt fog mutatni.”

Ma nem szeretnék számokat sorolni elvesztett gazdasági, kulturális javakról, elcsatolt részek etnikai megoszlásáról. Az elmúlt idők során ezt már számtalanszor megtettük, bár rögös út vezetett el odáig, hogy erre lehetőségünk legyen.

1920 óta szélsőséges hozzáállások között csapongott e téma, a ’30-as évek –egyébként jogos- „nem, nem, soha!” revíziós politikájától a szocializmus idején való teljes elhallgatásig, tévinformációk tanításáig. A ’89-es felszabadulást követően számtalan radikális, skinhead csoportosulás, magányosan harcoló történészek próbáltak küzdeni a nemzeti tudatba égetett téves beidegződések ellen, míg a 2000-es évekre egyfajta „nemzeti oldallá” tömörülve sikerült bizonyos mértékben áttörést hozni. Hiszen mára úgymond „nem kunszt” nagymagyarországos autómatricával járni, már bármilyen ajándéktárgy kapható ezzel a jelképpel, és szinte le se nácizzák jóformán érte az embert. Jeles történészek munkái jelenhettek immár meg, tudományos kutatások kaptak nyilvánosságot, hozzáférhetővé vált a téma szépirodalma. Ezzel együtt megjelent először az underground zenében, majd egyre szélesebb zenei skálán történelmünk sikereinek és fájdalmainak megéneklése. Fesztiválok tűzték zászlajukra a kérdéskört, és ma már legalább halvány fogalma kell, hogy legyen az átlagpolgárnak is, ha meghallja ezt a szót: Trianon.

Amikor több, mint tíz éve hatalmas hévvel, lelkesedéssel és tűzzel vetettem bele magam a hazafias mozgalmiságba, tinédzser fejjel nem is képzeltem el nagyobb eredményt, minthogy egy városi megemlékezés szervezője és felszólalója legyek. Itt állok azonban, és annak ellenére, hogy nem felejtem el, honnan indultunk, azt kell, hogy mondjam, még mindig csak a legelején tartunk, és csupán apró lépés az is, hogy immár az ország legtöbb településén ezen a napon rendezvényt tartanak, és hivatalos minősítést is kapott a június 4-i dátum.

Mert nem mondhatjuk, hogy nincs más dolgunk, mint összegyűlni, koszorúkat elhelyezni! Trianon itt volt velünk az elmúlt 25 évben is a délszláv háborúban, Malina Hedvig, a Temerini fiúk, az elmúlt években terrorváddal meghurcolt székely vármegyések és a többi névtelen szenvedő történetében! Itt van akkor, amikor Szabadkán pusztulnak a magyar műemlékek, akadályokat gördítenek a határontúli nyelvhasználat elé, és amikor a székely zászló kitűzését meg lehet tiltani, hogy csak a legnagyobb port kavart eseteket említsem.

De nemzetünknek nem csak „közigazgatási trianonja” van. Én ennek a békediktátumnak a számlájára írom közvetve - a revíziós politika – második világháború – szovjet megszállás egymásba fonódása révén - azt a hihetetlen mértékű szellemi rombolást is, amit az átkos rendszer, majd az azt követő szélsőliberális sajtóuralom alatt elszenvedtünk, és nemzetünk tudati szétszaggatottságához vezetett. A „merjünk kicsik lenni” szlogen még mindig akadályoz, még mindig megvan a félsz a „fasiszta” bélyegtől, még mindig csak a panaszkodás és irigység uralkodik a közbeszédben.

Ez az a hozzáállás, ami megakadályozza, hogy legyőzzük ezt a tragédiát! Hiszen minden jogi, gazdasági, kulturális eszközünk megvan ahhoz, hogy eggyé tegyük a nemzetet.

Széchenyi István sokat idézett sora miszerint egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. Érezzük személyes felelősségünknek a mindennapok során, hogy saját személyünk által vajon több lesz-e a magyar nemzet? Azzal a könyvvel, amit ma elolvasok, a nemzetet is gazdagítom. Vagy például: adunk-e arra, hogy honnan tájékozódunk? Megelégszünk a szenzációhajhász címek olvasásával, netán a bulvárra terelődik rögtön a figyelmünk? Mire kattintanánk, ha egy határon túli probléma, és egy celebhír villanna fel egyszerre?

Vagy vegyük az ország állapotával való elégedetlenséget. Minekutána az aranykort sosem érjük el, nyilván mindig lehet jobb. De a jelen felfogásában mégis a megelégedés vagy reális célok kitűzése helyett legtöbbször a kesergést választjuk! Kicsinyesség, kapzsiság, önző butaság, ami elénk tárul, ha egy-egy közéleti rovat alatti hozzászólásokba tekintünk bele!

Hogyan lehet valaki a nemzet javára, aki a saját orránál tovább nem lát, a saját érdekein túl nem érez?

Továbbá - a mai politikai élet arról szól, hogy az ellenzék minden kérdésben ellenzék, bármiről is legyen szó, az éppen regnáló kormány szerinte ugyebár csak rosszat tehet. Ezt a megosztottságot aztán továbbgördítjük a mindennapi társas kapcsolatokra, és politikai hovatartozása alaján ítéljük meg eleve a másikat, mielőtt a valós tetteit néznénk. Mindemellett felmentjük magunkat a saját felelősség alól, a vezetők rosszul csinálják, hát mit lehet ellene tenni. De vajon egy helyi városi kérdésben hányan merik felvállalni konstruktívan a véleményüket, szakmai javaslatukat, hogy előrébb tartson kisvárosunk?

És amire korábban utaltam, inkább elhallgatunk, ha társalgásban, vagy élő helyzetben kényes probléma tárul elénk, félve a megbélyegzéstől. Rászólunk-e az illetlen fiatalra a buszon, utcán, templomban? Merjük-e vállalni vallási meggyőződésünket, nemzeti értékeinket ha azokat verbális vagy tettleges atrocitás éri, vagy inkább hallgatunk?

Kiműveltnek kell lenni, igen, hogy tájékozottságunkra alapozva bármikor megvédhessük elveinket, hogy saját életünk építésén túl építhessük kisebb és tágabb közösségünket. De nem csak intelligenciára van szükség ehhez. Két értéket találjunk meg magunkban: a becsületet és a bátorságot. E hárommal felvértezve folytathatjuk küzdelmünket kicsiben és nagyban egyaránt, alázattal, életünk végéig. Nem kitüntetésért, elismerésért, címekért: a nemzetért.

És ne higgye egyikünk sem, hogy jobbak lennénk, az előbbiek ránk ne vonatkoznak. Nincs „elitje” ma a magyarságnak, és sokan megelégszenek magukat nyugtatni azzal, hogy jobb, mint a másik. Csakhogy nekünk nem a másik ember tétlenségéhez kell mérnünk magunkat, hanem mondjuk Hunyadi Jánoshoz, Széchenyi Istvánhoz, Hermann Ottóhoz.

Olvasva Petőfit, Mikszáthot, vagy akár szúrópróbaszerűen nagy íróinkat, költőinket, ők is mindig a megelőző korokat tartották egyfajta aranykornak, és romlottnak jelenüket, azonban mégsem feladó pesszimizmus árad soraikból, és álláspontjuk megfogalmazását tettek követték.

Keressük hát a pozitív példákat mind személyes, mind –ha adatik döntésbeli jogkörünk – közösségi szinten. Hiszen nekünk van hova visszanyúlni a történelemben is: íme, felelevenedik a visegrádi királytalálkozó a V4-ek közös fellépésében, és azt sem lehet tagadni –függetlenül politikai meggyőződéstől – hogy a bevándorlás kérdésében Magyarország határozott állásfoglalása végre idézi a középkori európai politikaformáló státuszunkat.

Számomra ezt jelentette hát ez a nap, minden évben ezen az alkalommal szállok magamba, hogy vajon tényleg annyit tettem-e, mint amennyit hiszek magamról? A számvetésben aztán úgyis az jön ki, hogy ha őszintén nézem, bizony-bizony el-eluralkodott a lustaság, az egyéni érdek. De ma új lendülettel megyek haza, és bízom benne, gondolataimat sikerült oly szavakba öntenem, hogy akik megtiszteltek figyelmükkel, ők is tettekre tudják azt váltani. "

Ezt követően ismét Eszter gyönyörű hangján keresztül a "Volt apám, volt anyám" dal alatt elmélkedhettek az elhangzottakról, majd Tóth Máté előadásában Fekete István útmutatását vihették haza a megemlékezők:

"Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam...

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten."

A szervező egyesület és Bátaszék Város Önkormányzata elhelyezte koszorúit az emlékműnél, majd a Székely Himnusszal itt véget ért a megemlékezés. A katolikus szentmisén és a református istentiszteleten is imádkoztunk a magyarság egységéért, a határon túliak kitartásáért.

A szervezők köszönetüket fejezik ki Kürtösi Krisztián plébános úrnak és Fekte Zoltán lelkész úrnak, hogy ezen a napon az ima erejével támogatták a magyarság felemelkedését. Megható volt, hogy idén először Bátaszéken ilyen összefogásban valósult meg ennek a napnak az emlékezete. Köszönet továbbá a Bátaszékért Marketing Kft-nek a technikáért, és Tanner Vilmosnak a hangosításért.

Kezdőlap | Kezdetek | Hírek | Rendezvények | Fotóalbum | Kapcsolat
2017 www.bataszek.net | Copyright © 2017 | Látogatók: 1258122