Beszélgetések - Csukor Árpád

2015 december 27.

Beszélgetéseink Bátaszékhez kötődő emberekkel - 1. rész: Csukor Árpád 

43 év aktív kántorkodás, több évtizedes hitoktatás fiataloknak, alapító karnagy, több bátaszéki kórus létrehozása és a mai napig lelkiismeretes írások szeretett városához, Bátaszékhez. Az ember, aki kifogyhatatlan lelki energiával bír. Csukor Árpáddal beszélgettünk.

Munkája, tevékenysége szorosan a Katolikus Egyházhoz köti. Miként kezdte pályafutását az Isten felé tett szolgálataiban, hogy alakult az élete úgy, hogy ilyen Isten felé nyitott lélekkel nem a papi hivatást választotta?

Ezt nem könnyű röviden elmondani, mert a jó Isten kegyelméből lassan a nyolcadik X felé járok. Ugyancsak kegyelméből és szeretetéből szép hosszú és megelégedett, boldog élet jutott osztályrészemül.

Még számomra is nagyon érdekesen alakult és folyt le – ill. folyik – az életem attól a mintegy 10 éves koromban átélt élménytől, amikor nem messze lakásunktól egy kicsike, ám számomra nagyon nagynak tűnő tavacska partján „magamra döbbentem”.

Azóta minden-minden ezt a „felfedezést” erősítette meg életemben. A tudomány haladásának szemlélése, vagy akár egy computer bonyolult csodája, vagy – hogy mást ne mondjak – a teológiai tanulmányaim.

Erdélyben, Magyarzsákodon születtem 1938. július 10-én.

A II. bécsi döntés szülőfalumon keresztül vezette a határt, a falu egyik oldala ott maradt a román oldalon. Áldott szüleim úgy szöktek át a falu határában, s Pesten találtak lakást, munkahelyet, megélhetést. Középiskolai tanulmányaimat az Esztergomi Ferences Gimnáziumban végeztem, itt érettségiztem 1957-ben. Három év teológiai tanulmány után – amit az Esztergomi Érseki Szemináriumban folytattam – nem találva magamban a papi hivatás pozitív jegyeit (tehát: ha nem leszek minden értelemben kiváló, szent papi életet élő Isten és a hívek szolgája – akár mint pl. a mindnyájunk által ismert és szeretett Feri tiszi, (Sebestyén Ferenc 1954- 1984)) – kiléptem a papnevelő intézetből. Emellett pedig a lelkem mélyén vágytam a családalapításra. Ami ugye – a dolgok mai állása szerint – a katolikus papságnál nem jöhet számításba. Zongora- és orgonatanulmányokat már a gimnáziumi években, majd pedig a főiskolán is folytattam. A szemináriumban sikerült alaposabban elmélyülnöm a gregorián és a szent zene birodalmában. Ezekben az években végeztem el a Budapesti Központi Szeminárium kántorképző tanfolyamait, kántorképesítő vizsgát tettem és 1960 nyarán Kántori Oklevelet is szereztem. Meghívás alapján, majd pályázat útján kántori állást nyertem Bátaszéken. Lakásproblémák és egyéb nehézségek miatt változtatásra kényszerültem. Működtem Simontornyán és Vaskúton. Mindkét helyen sikerült szépen hangzó énekkart szerveznem. Vaskúton három nyelven – a magyaron kívül német és horvát nyelven – vezettem Isten népe közös énekét. 1967-ben visszahívtak Bátaszékre, ahol 26 évig működtem, Istennek legyen érte hála, szép eredménnyel. A hetvenes években látogattam az akkor még „illegálisan” működő, budapesti karnagyképzőt. A nyolcvanas években elvégeztem Budapesten a Pázmány Péter Teológiai Akadémia Levező Tagozatát.

Amire a bátaszéki működésem éveiből szívesen emlékszem vissza, az az 1983-tól tíz éven keresztül a Pécsi Egyházmegyei Kántorképző fiókjaként működő Bátaszéki Kántorképző vezetése. Országosan is párját ritkító szervezés volt. Nyaranta három hétre az ország minden részéből összesereglett ötven-hatvan felső tagozatos, középiskolás és főiskolás fiatal (bátaszéki családoknál elhelyezve); a reggeli szentmisétől az esti imáig együtt voltunk énekelve, tanulva, imádkozva és játszva. Az év folyamán pedig rendszeresen visszajártak konzultációkra. Összesen 241 növendékünk volt, akik közül sokan több nyáron keresztül készültek itt a kántori hivatás betöltésére. Szép számmal lettek közülük működő kántorok. Tudomásom szerint „egy sem veszett el közülük.” Egyesek különösen érdekes és értékes életpályát futottak, futnak be, amint arról a megtartott kapcsolatok útján örömteli hírek érkeznek. Sokan közülük többgyermekes családanyák és családapák lettek.

1990 májusában, az országban másodikként, Bátaszéken megalapítottam a Kolping Család Egyesületet. 1990 novemberében pedig felkértek, hogy legyek a Bátaszéki Pedagógus Kórus alapító karnagya. A kórus szép sikerekkel énekelt a határokon kívül is, kétszer is nyert arany minősítést a Kórusok Országos Versenyein. Mint óraadó tanár évekig tanítottam éneket a helyi gimnáziumban. 2000-ben Bátaszék város Pro Urbe díjban részesített.

1993-ban Bajára hívtak a Belvárosi templom karnagy-kántorának és hitoktatójának.

10 év után 2003-ban jöttem nyugdíjba. Közben Bábel Balázs, Kalocsa-kecskeméti érsek atya diakónussá szentelt 1999-ben.

Valóban, amint a kérdés is jelezte, pályafutásom az Úrnak tett – ha nem is mindig gyarlóságmentes – istenszolgálat. S bár felismertem, hogy engem másra hív az Úr, mégis az egyéni életemben, a családomban, az egyházi közösségekben papi szolgálatot adatott végeznem.

1971-től – alig voltunk a II. Vatikánum után! – az országban szinte az elsők között kaptam megyéspüspökünktől megbízatást lelkipásztori szolgálatra, pap nélküli istentisztelet –  Igeliturgia – végzésére. Nyugdíjas éveimben is Istenemet és egyházamat igyekszem szolgálni.

A diakónussá szentelésemben a felszentelés által a szentségi kegyelem támogat a rám bízott liturgikus, tanító és karitatív feladatok elvégzésében. Azóta így végzem az ige, a liturgia és a szeretet szolgálatát. Az apostoloktól a szentelésemet végző érsekre hagyományozott kézrátétel által – mely a szentelés leglényegesebb mozzanata – végzem diakónusi munkámat. Buzdításban részesítem a hívőket és keresőket, vezetem az imádságot, ünnepélyesen keresztelek, jelenlétemmel szentesítem és megáldom a házasságkötést, a szent Útravalóra készítem fel a betegeket és végzem a temetési szertartást. Az oltárhoz kapcsolódva, Istennek szentelt szeretetszolgálatot végzek a püspök, illetve a helyi lelkipásztor nevében. Mindezt úgy szeretném tenni, hogy felismerjék rajtam a krisztusi tanítványt, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon másokat…

Kérjük, meséljen a családjáról, hiszen sokak számára példamutató és erőt adó, ahogy szép számú gyermekeiket felnevelték.

1962 májusában szentségi házasságot kötöttem Nagy Edittel, akit Bátaszékre való jövetelem – 1960. október 26. – utáni napon láttam meg a plébánián. Ő akkor 18 éves volt, én 22. (Ez a négy év különbség azóta is megvan közöttünk. :) ) Ezt követte majd’ két év „udvarlás”. (Na, nézd csak, ez a szó is kiment a divatból – s ez nem is annyira baj, a baj inkább az, hogy a tartalma is kiveszett. Mert mi maradt a mai fiataloknak abból, amit ez a szó jelöl… az egymás alapos megismeréséből? A nemcsak a testiség által befolyásolt drága döntéshozatalból?) Nekünk ez az időszak gyönyörű volt és igazi „útra indító.” Együtt imádkozó és szép szerelemmel teli. Tervezgetéseink során megegyeztünk abban, ha a jó Isten megajándékoz vele, akkor nekünk sok – legalább hat – gyermekünk legyen. Az esküvőnk után három hónappal Editkének oly nagy operációra lett szüksége (gyermekkorától vele fejlődő, ebben az időben már gyermekfej nagyságú ciszta, s egyebek miatt…), hogy az operáció után a professzor azt nyilatkozta, hogy gyermekünk nem lehet. Mi azonban magasabb fórumhoz fellebbeztünk! S az Úrnál meghallgatásra is leltünk.

Házasságunkból hat gyermek született, három fiú és három lány. Az első nyolc évben öten érkeztek a jó Isten ajándékaként, majd újabb nyolc év után a hatodik. Hogy ne legyen e népes kis családban „egyke” ez a hatodik, magunkhoz vettünk egy cigány származású kislányt melléje, az állami gondozottak (ACSI) szekszárdi Intézetéből. Gyermekeink családjaiban 16 unokánk van és két aranyos, gézengúz dédunokánk. Nem volt könnyű a gyermekeink felnevelése. De… gyönyörű volt! Elmondhatom: a jóságos Gondviselő Isten mindig a tenyerén hordott minket. A kapcsolatot Vele – kegyelméből és szeretetéből – mindig megtartottuk. Nemcsak foglalkozásomból kifolyólag. Közös törekvéseink eredményeképpen hitben élő, a jóra törekvő, szegénységében is nagyon gazdag családi életünk volt – és van. Nehézségek, mint mindenhol, természetesen olykor-olykor nálunk is jelentkeztek és jelentkeznek, de a fentről kért támogatás soha sem marad el. Ebben bízunk továbbra is. Mint ahogyan barátaink, ismerőseink segítő támogatása is mindig megérkezett. Nagy hálával tartozunk feléjük is.

A jelenlegi hitoktatóknak nagyon nehéz dolguk van a mai fiatalsággal. Ön hitoktatóként mit tapasztalt, az Ön idejében is nehéz volt?

Az igazság az, hogy ahhoz, hogy a fiatalok nevelhetők legyenek, sokszor a szülőket kellene először vallási szempontból oktatni és megnevelni. Ezt Dél-Amerikában például már belátták és gyönyörűen alkalmazzák. A szentségek felvétele előtti időszakban a szülőket hívják hittanórákra. Ha már a szülőkben meggyőződés született, akkor közös erővel a gyereket – éppen példájuk hatására – könnyebb lenne a helyes útra irányítani. Ennek a szülői meggyőződésnek hiánya mindenkor gátja annak, hogy a hitoktatás eredményes legyen. Néhány évvel ezelőtti felmérés eredménye, hogy a hitoktatás hatásfoka országosan sajnos nem több mint 1,5 %!!!

Sosem volt könnyű hitre nevelni az ifjúságot. Ha élt valami közösségi háttér – barátilag kialakult ifjúsági csoportok – az segítség volt. Maga az „anyag” – azok a fiatalok, gyerekek, akik elém kerültek – szemlátomást egyre „terheltebbek” voltak.  Hogyan is lehettek volna teljes mértékben egészséges lelkületűek, amikor legtöbbször egy osztálynak alig negyede jött „ép” családból! A többség: a válások megsínylettei.

A kilencvenes évek elején – pl. Baján tapasztaltam – volt valami fellendülés… De utána egyre jobban érvényesült a hanyatlás. Az „átkosban” remek alapot adott az „azért is!”  Nagyon sok mindent csinálhattunk a fiatalokkal, látványos dolgokat, melyek azért persze bírták a lelkiség ajándékát is. Úgy látom, ezek híján és a hitoktatók modern életben való terhelése (média, stb.) miatt ma sokkal nehezebb a helyzet, mint évekkel ezelőtt volt.

 

Már nekünk, huszonéveseknek is feltűnik, mennyit változott a világ gyermekkorunkhoz képest. Hitoktatói pályafutása alatt milyen változást tapasztalt a fiatalság viselkedésében, szokásaiban?

Hogy mást ne mondjak, a mai ember, a mai fiatal számára már a vallási kifejezések – amelyek korábban ismertek, egyértelműek és természetesek voltak – sem világosak.

Ma fontosabb lenne, mint bármikor volt eddig, hogy az Egyház tanítását úgy fogalmazzuk meg, hogy az nagyon érthető – és a fiatalok számára is vonzó – legyen.

Az ma is eléggé köztudott, hogy mennyire jelentős és elismerésre méltó (már-már szent) tevékenység az ifjúság, a gyermekek tanítása, nevelése. Rendkívül sokat romlott az ifjúság a viselkedés terén. Biztos, hogy a szülők nevelésének és a pedagógia, az iskola gyengeségének eredménye az, hogy a serdülő ifjúságtól nem csupán a rosszat kell távol tartani, de a jó cselekvésre is épp ebben a korban kellene rábírni és lelkesíteni őket. Ám sem a mai szülő, sem a mai iskola nem képes erre. Mert ehhez hatalmas szeretetre, mérhetetlen türelemre és mindenekelőtt mélységes alázatosságra lenne szükség azokban, akik vállalják ezt a nagy gondosságot kívánó munkát.

Sokan minden további nélkül elfogadják azt az őrültséget, hogy a gyermeknek jót tesz a ma oly divatos szabadelvű nevelés. Miért nem mernek a mai szülők pl. szigorúak lenni?

Súlyos hiba az, ha félnek a gyermektől, ha csökkennek a gyermekekkel szembeni elvárások.

Amikor a gyermek rosszalkodik – akár mások előtt játssza meg magát, akár otthon gorombáskodik – a szülők hajlamosak megrántani a vállukat és azt mondani: „Ilyenek a mai gyerekek.” Pedig nem! Sokkal többre képesek a gyerekek annál, amit a szülők általában elvárnak tőlük, legyen szó illemről, idősek iránti tiszteletről, házimunkáról vagy önuralomról.

Legtöbbször a gyerek igényei diktálnak. A gyerekek irányítják a szüleiket. A szülők képesek akár még önmagukból is kifordulni, csak hogy megfeleljenek gyermekeik elvárásának.  

Hova vezet ez a szabadelvű nevelés? A gyermekek neurotikussá, végtelenül szorongóvá válnak. Az egészséges gyermeki fejlődéshez a szereteten kívül elengedhetetlen lenne a következetesség, a szabályok, keretek, értékek megtartása és megtartatása.

 

Manapság egyre gyakoribbak a gitáros misék a fiatalok miatt, viszont a szakrális zenét mindig is az orgona adta. Mi a véleménye a templomi zenéről?

Sajnos el lehet mondani manapság, hogy sok helyen valamiféle zeneutánzat és értéken aluli dilettantizmus nyert tért a templomokban, az orgona és a szép liturgikus ének helyén.  Hogy nem lehet elmélyülni, a szentmise folyamatába bekapcsolódni, együtt imádkozni, mert mintha valamiféle tánczene szólna. Elég sokszor a silány dallamok lelkületéhez igazodó érzelgős nótákat énekelnek, melyek sokszor még a verstan legelemibb követelményeinek sem felelnek meg.  

Mondom ezt annak ellenére, hogy jómagam is a kezdetektől támogattam a gitárzenét a templomban. Hogy mást ne mondjak, az első beatmise 1968-ban volt a budai Mátyás-templomban.  Megszereztem néhány énekének kottáját és már ’70-ben énekeltük mi is a bátaszéki kóruson. Igaz, akkor még nem gitárkísérettel, hanem orgonával.

Nem hiszem, hogy csak „évgyűrűim” szaporodtának tudható be, de számomra a régebbi ún. ifjúsági énekek sokkal nívósabbak és sokkal egyháziasabbak voltak, mint a maiak.

Még ha azok is igazi művészi értékek híjával voltak – akkor is. Ahhoz ragaszkodtam mindig, hogy csak az énekelt szöveg vetítésével énekeltük az ifjúsági énekeket, a gyakran azért értékesnek mondató szövegeket a jelenlevők elé tárva. Ugyanakkor mindig tiszteletben tartottam mások eltérő véleményét, felfogását, gyakorlatát.

Bizony sok helyen a mai templomi zene minősége összefügg a ma általános ízlésbeli felszínességgel, ami így természetesen a zenei igénytelenségben nyilvánul meg.

Szomorúan kell elismernünk édes hazánk zenei állapotáról, hogy amit Kodály Zoltán a pedagógiai életművében felépített, abból mára szinte nyomaiban sem maradt meg semmi.

Általános zeneszemléletemről – és nem csak a templomi zenével kapcsolatban – elmondhatom, ha meghatározó zenei élményeket keresek, akkor számomra a gregorián ének, Mozart és Bach muzsikája jut eszembe. Mindenekfelett Bach. Ő számomra az igazi zeneművészet egyedülálló letéteményese, akinek minden lejegyzett hangja – még az ún. világi műveiben is – elsősorban istendicséret volt. Számomra Bach muzsikája a legtökéletesebb, színtiszta imádság.

Bach-művet játszva vagy hallgatva az ember lelke térdhajtásra kényszerül a szabadság felé kinyíló Szentek Szentje előtt. Nagy kár, hogy ez a csodálatos kincs csak kevesekhez jut el! Pedig az általános igény erre megvan – megvolna – az emberekben, főként a fiatalokban. De hogyan is lehetnének ennek tudatában azok, akik meg sem ismerhették…? Hiszen bibliai szóval: ,,…hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak,” vagy ,,ha nincs, aki hirdesse?” (Róm 10,14-15)

A templomi zene, az egyházzene tehát nem csupán betét, amivel tetszésünk szerint teletűzdelhetjük a szertartást. „A liturgia lényeges kiegészítő része” – állapította meg a II. Vatikáni Zsinat. Az egyházzene történetének első másfél ezer éve valóban ezt is mutatta. Talán egy kicsit elfogódottan azt is mondhatom: egyedül ez marad meg itteni életünkből – Odaátra. Nem ok nélkül hangoztatott téma, hogy a liturgia a Mennynek előcsarnoka. Ezért szükséges itt örvendező lélekkel művelni és tisztán: amennyire csak lehetséges, megközelíteni a művészi színvonalat. ,,Imádjátok őt szent ünnepi díszben,” – mondja a zsoltáros (95. zsoltár). Ehhez a szent ünnepi díszhez tartozik hozzá a szent zene. És nem az akármi, az amatőr vagy dilettáns valami – hanem csakis a legjobb. Az Izajás próféta látomásának háromszor szent éneke, a zsoltárokban olvasható éneklésre-zenére buzdító felszólítások, vagy a Mennyben, a megváltottaknak a Bárány előtti hálaéneke. A szép, a jó és az igaz a léttel kicserélhető fogalmak. Megfordítva: mennél szebb, jobb, igazabb valami, annál inkább részesedik a lét teljességéből és jut el ezáltal az öröklétre: Istenünk színe elé.

Mi a véleménye a katolikus egyház jelenéről és jövőjéről?

„Ha Európa szégyelli a kereszténységet, akkor nincs jövője!” Ezt a megállapítást már számtalanszor idézték – és teljes joggal! Ezt érvényesnek tartom úgy is, ha a katolikus Egyházra vonatkoztatom.

A katolikus Egyház szeretne a maga egyedi módján hozzájárulni Európához, amint azt az előző évszázadokban is tette. Szívén viseli a népek és az egyének sorsát egész történelme során.  Nem hátrál meg a felelősség elől, nem hagyja, hogy kirekesszék. Ma is meg van győződve arról, hogy jelenléte alapvető fontosságú – éppen abból a szempontból, hogy a most zajló, már-már tragikusnak mondható folyamatok jó véget érjenek.  Meggyőződésem az is, hogy – ma különösebben, mint bármikor – élő egyházra van szükség. De milyen legyen ez az élő egyház? A kevesek egyháza? Arról meg van győződve, hogy el nem tűnhet! Magáévá teszi Szent II. János Pál pápa szavait: „Ne féljetek!” Az az ígéret élteti, amely szerint az egyház nem halhat meg. A pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Ez nem emberi ígéret, hanem maga a Fő, Jézus Krisztus ígérete.

Inkább az a kérdés: mi az Egyház „ajánlata” ebben a mai világban, a plázák, az árubőség világában? Az Egyház nem azt mondja a „vevőnek”, hogy „mi a legalacsonyabb áron mindig a legújabb portékát adjuk”, hanem azt: „Krisztus követése a kereszt felvételét is jelenti.”

A keresztény ember életvezetése a jövőre irányul. De van egy „csavar” a történetben: előbb a múlt felé nézünk, a Krisztus-esemény felé, hiszen Őbenne tárult fel a jövőnk.

Nézzük ezt mostani napjaink szemüvegén keresztül!

Karácsony előtt vagyunk!

Adventi várakozásunkban nem pusztán egy történelmi eseményre, Jézus születésére emlékezünk. A karácsony nem valami szeretet-mázzal leöntött nosztalgikus ünnep.

Az érkező Gyermekben – Krisztusban – a jövőnk jelent meg: személyes, közösségi, egyházi, társadalmi jövőnk, sőt az abszolút jövő. Roppant fontos, hogy a karácsonyi készületben a jövő időnek feszüljünk. Erről szól az evangélium is. A legszebb történet örömhíre!

Egyszerre említi a történelmi múltat, elhelyezve a császárok és helytartók tér-idő koordinátáiban a Messiás érkezését, ugyanakkor egyszerre beszél jövő időben Isten majdan elérkező Országáról. Amikor Krisztus születésére emlékezünk, akkor egyben a jövőnk is tisztul, résnyire belátunk a Teljesség Országába, onnan nyerünk egy többlet-tudást, reményt, életkedvet, megvigasztaltságot, dinamikát – s ezt visszük át a mindennapokba.

Mondhatom: ez és az ehhez hasonló élmények – elsősorban a Krisztus feltámadásában való hit – éltetik a katolikus egyházat, ma is, a jövőben is. „Az idő múlik” – szoktuk mondani a mindennapokban, ám ezekben az advent végi napokban még inkább azt kellene mondani: „A jövőnk nyílik meg!” A jelen így értelmet, irányt és intenzitást akar és tud is nyerni a jövő felé. Mindez a múltbeli Krisztus-eseményben tárul fel számunkra hitelt érdemlően. Így azt kell tennünk, amire korunk kihívása serkent: emlékeznünk és terveznünk!

Isten segítségével kell a jövőt építenünk.

Hétről hétre olvashatjuk több fórumon is a vasárnapokhoz és ünnepi alkalmakhoz kötődő elmélkedéseit. Honnan van a mai napig is ennyi lelki ereje az imádságos írásaihoz?

Éppen most, a karácsony előtti napokban van kilenc éve – vagy nem sokkal előtte –, hogy kaptam a gyerekeimtől egy számítógépet. Akkor tanultam meg még azt is, hogyan kell bekapcsolni a készüléket. Az egyik lányom küldött nekem meghívót az akkor virágkorát élő iwiwre, mondva, hogy „Apu! Te ezt nagyon fogod élvezni!” S valóban, ahogyan alakult a régi és új kapcsolatok élete, úgy éreztem annak a súlyát, hogy ha már ilyen kibővített család lettünk – egymás közelségében – akkor ezt nem csak arra lehet használni, hogy a „hogy vagy, mit ebédeltél?” vagy hasonló, szeretetet azért növelő, de mégsem annyira lényegbevágó kérdés-feleletek halmaza nőjön. Az első nagyobb lélegzetű megmozdulásom az volt, amikor a következő Bálint-napot „megszenteltem.”  Elmondtam, ki volt Szent Bálint, és biztattam barátaimat, ismerőseimet arra, hogy úgy legyenek felelősen szerelmesek, hogy abból Édes Hazánknak is haszna legyen. Azután következett a nagyböjti időszak. Minden vasárnaphoz fűztem valami gondolatot, buzdítást. Elsősorban arra nézve, hogy „Ember, tartsd meg a vasárnapot! Mert ha nem tartod meg, ha híjával van életed a szép ünnepeknek és csak robotolsz mindennap egyformán, akkor kiégsz, jön az infarktus… stb.” Azután gondoltam: „Na, mondtam eleget…” – s abbahagytam. Igen ám, de jöttek a szebbnél-szebb visszajelzések és buzdítások! Be ne fejezzem! Amikor annyi butaság és értéktelenség van az internetoldalakon, akkor mennyire felüdülést jelentenek szerény eszmefuttatásaim. Először különféle témákat választottam, amiről gondoltam, érdekelhet akár hívő embert, akár csak érdeklődőt. Azután egyszer csak észbe kaptam, a Szent Pál-i buzdítás nyomán: „Nem akarok másról hallani köztetek, mint a megfeszített Jézus Krisztusról” (1 Kor 2,2)

Ekkor született meg a forma: „Holnap vasárnap! Az én Jézusom a Krisztus, aki… … …”

Rendszerint a katolikus liturgia aktuális vasárnapján az Evangéliumban elénk lépő Megváltó alakján keresztül igyekszem „eldadogni” elsősorban talán azt, ami nekem mond valami érdekeset… Remélve, hogy másnak is jelent valamit, teszem közzé a facebookon és sok egyéb fórumon.  Annak idején kimentem én Lajvérra, Kövesdre, Nyékre és Pörbölyre és máshová is – hirdetni az Igét. Volt ahol ketten-hárman voltak, volt ahol húszan-harmincan.

Most, felhasználva ezt a ma már nem is annyira modern eszközt, százak, ezrek olvashatják, mi jár az eszemben, mi az, ami engem is érdekel és lelkesít. Mert többen meg is osztják, továbbküldik… Van, mikor pl. Ausztráliából reflektálnak egy írásomra, s fogalmam sincs, hogyan jut oda… Istennek adok hálát érte – s ezzel akkor már arra is feleltem, honnan van erőm hozzá. Meggyőződésem, ha Szent Pál ma élne, leveleit valószínű kitenné a facebookra… (Bocsánat…) Bármit, amit írok, valójában nem csak  a saját „kútfejemből” veszem… Igaz örömet érzek, ha találok egy-egy szép gondolatot… Azt igyekszem átelmélkedni, s ami a Lélek sugallatára bennem kialakul, azt próbálom elfogadhatóan megfogalmazni. Miután leírom, javítgatom, ami a legfontosabb belőle, azt megtartom, s törlöm azt, amit feleslegesnek találok. Miközben mindezt a munkát végzem, az egészet egyben „átimádkozom”.

Sokakat meglepett a hír, hogy már nem láthatjuk a szentmiséken Plébános Úr mellett. Meséljen nekünk az elköltözése körülményeiről. Mi történt, ami miatt ilyen hirtelen elköltözött? Mi maradtunk csak le róla, vagy elmaradt az ilyenkor szokásos búcsúztatás?

Sajnos Editkét, a feleségemet egyre jobban meghódítja az Alzheimer. Kétszintes lakásunkban már nagyon nehézzé vált az életünk, mert Editke nagyon bizonytalan volt a lépcsőket tekintve (is) … Semmit, de semmit nem tudott már önállóan tenni, sem teljes mondatokban beszélni… Összességét tekintve már – fájdalmunkra – elhagyta a hároméves gyermekek szintjét és kétévesnek tekinthetem.  A szép ebben a fájdalmas helyzetben az, hogy ugyanolyan szeretetre méltó is… Én – Istennek hála – ezért látom Benne a 18–20 éves kislányt… az asszonyt, aki nekem rendeltetett… és gyermekeim édesanyját… És nagyon szeretem! Mondhatni, talán jobban, mint házasságunk eddigi szakaszaiban. Olykor-olykor előfordulnak persze dolgok, melyek igyekeznek ezt áthúzni – megnehezíteni –, de ilyenkor kitörlöm a könnyet a szememből s minden megy tovább… A család közös határozata alapján és az én eléggé szomorú beleegyezésemmel – hiszen ez azt jelenti, Editke már nem látja meg (legalább is emberi számítás szerint nem) az elhagyott édes családi otthont, fészket – az egyik lányunkhoz költöztünk. Itt kaptunk szépen berendezett lakást… Itt várjuk most már az Égi Behívót… Egyébként mostanában Editkét mintha kicserélték volna… Vidámabb és picikét jobb a kifejezőképessége, roppant humorosak némely meglátásai, közlései… Úgy tűnik, nagyon jót tett neki a változás. Biztos vagyok benne, hogy továbbra is segít gyermekeink, barátaink Égre küldött fohászai és szeretete.

Jelenleg Piliscsabán él. Mi az, ami mégis ösztökéli, hogy Bátaszéken is folytassa kitartó lelki munkásságát, írásain keresztül?

Különösebben nem mondhatnám, hogy Bátaszéken folytatom. Szerény írásaim eljutnak oda is, mint ahogyan eljutnak máshová is. Kapcsolatom a bátaszékiekkel élő és baráti – kölcsönös és szeretettel teli. Természetesen személyes is, hiszen tulajdonképpen mi bátaszékiek maradtunk. A családi házunk is ott van, s ha elérkezik az ideje, a bátaszéki temető lesz végső nyughelyünk –  a feltámadást várva.

Tudását át tudta e adni, van-e utódja a munkásságában?

Hosszú évtizedeim alatt igyekvésem és törekvésem volt – hozzáértők és szaktekintéllyel rendelkezők biztatására is, és a magam kibontakoztatására is –, hogy amennyire szerény tudásom engedi, hassak oda, hogy a vonzáskörömben levő helyeken és személyek által végzett kántori szolgálat – a liturgia zenei szolgálata – a rendelkezéseknek megfelelően szépen, lélekemelően szóljon. Szent és – amennyire ugyancsak lehetséges – művészi legyen.

1983-ban ez az akkori pécsi püspök és egyházzenei igazgató biztatására és segítségével „intézményessé” is vált a Kántorképző megszervezésével. Nagyon sokan szépen és pontosan elsajátították az ismereteket, és voltak, akiknek alkalmuk lett azt végezni is az ország számos templomában. Amikor Bajára kerültem, a Kalocsa–kecskeméti Főegyházmegye Baján szervezett kántorképzőjébe is bekapcsolódtam.

A fiatalember, aki – örömömre – utódom lett, hét nyáron át volt Bátaszéken a Kántorképző növendéke. Miután átmentem Bajára, ott fejezte be a képzőt. Azóta is jóleső gondolat számomra, hogy a tiszta jeles Oklevelén is ott van az aláírásom…

4 orgonaművész nálam kezdte vagy a kezdeti lépéseihez segítséget találva indította pályáját.

Közülük az egyik Kovács Róbert, aki 10 évesen innen indult (s akinek akkor azt mondtam: „Még ne kezdj el a pedálon játszani, mert nem ér le még a lábad!”) hatalmas karriert futott be.

Most december 17-én Budapesten, a Művészetek Palotájában adott koncertet, amelyet a Bartók Rádió egyenes adásban közvetített, és a MTV is le fogja adni, hamarosan… Nagy-nagy szeretettel nyilatkozta, hogy első tanára voltam… Tiszteletjegyet is kaptam tőle mostani koncertjére… Szerénytelenül mondhatnám azt, hogy a tanítványaim példát vettek rólam, de szebben hangzik, az, amit mondani szoktam: egyetlen érdemem, hogy nem riasztottam el őket az orgonától. Rájuk és utódomra pedig megkülönböztetett szeretettel gondolok, és kérem az Urat, adja áldását működésükre.

  CSZS

Kezdőlap | Kezdetek | Hírek | Rendezvények | Fotóalbum | Kapcsolat
2017 www.bataszek.net | Copyright © 2017 | Látogatók: 1313227